Mi vagyok én? A legegyszerűbb válasz ez lenne: pedagógus. De a köznyelvben a pedagógus a gyakorlat szakemberét jelenti, én meg főállású középiskolai tanár összesen 6 évig voltam (közben itt-ott azért tanítottam még), szóval a pedagógus méltóságára nem nagyon pályázhatom.
Elméleti pedagógus? Brrr... Ez olyan, mint a földrajztudós A kis hercegben, aki "ül a dolgozószobájában, és fogadja a kutatókat". Az elméleti pedagógusról olyan kép él a szakmában, hogy kitalál dolgokat, amelyek "elméletben talán működnek", de csak egy napra jönne le "a végekre", nem beszélne többet ennyi hülyeséget.
Oktatáskutató, ez olyan kézenfekvő. Csakhogy nekem nem nagyon voltak "rendes" kutatásaim. Fiatal koromban igen, akkor "rendes" (oktatás-)történész voltam egy darabig, de azóta? Pár évvel ezelőtt kifejezetten nyilatkoztam is, hogy nem kívánok doktori védéseken részt venni, se opponensként, se bizottsági tagként, mert magam nem tudnék az elvárásoknak megfelelő disszertációt elkészíteni. És ez igaz is, bár lesújtó véleményem van a neveléstudományi doktori iskolák működéséről.
Legutóbbi munkahelyemen hivatalosan pedagógiai szakértő voltam. Ám a szakértő pont mást jelent, mint ami én vagyok. A szakértő dolga az, hogy megmondja: ha A-t akarod elérni, B-t kell tenned, de legalábbis semmiképpen ne tedd C-t. "Segíts győzni!" – ahogy Sonny mondta Tom Hagennek A keresztapában. Ebben én soha nem voltam jó. Mindig az érdekelt, hogy mit kell csinálni, nem az, hogy mások céljait hogy lehet és hogy nem lehet elérni.
Legszívesebben pedagógiai gondolkodónak mondanám magam, de hát azt nem lehet, mert gondolkodónak csak olyan jelentős elméket nevezünk, akik tényleges hatást gyakoroltak az egyetemes gondolkodásra, én meg még kicsit sem...
Szóval maradt a hivatalosan aligha használható: pedagógiáról gondolkodó ember (amúgy nyugdíjas).